Közösséget építünk a tánccal
Gellai Tamás és Vorobchenko Darya három éve táncolnak együtt. 2014-től a profik között képviselik Magyarországot a nemzetközi versenyeken. A februári magyar bajnokságon még nem vettek részt, áprilisban azonban ott voltak az algyői ranglistán. Az első nemzetközi profi versenyük júniusban volt Olaszországban, augusztusban pedig a German Openen indultak Stuttgartban. Sok tervük van, amit szeretnének megvalósítani, ezekről és persze a múltról is beszélgettünk.
Egy bevásárlóközponthoz beszéltünk meg találkozót, de végül Dásáék - mert a táncos berkekben Dásának szólítják - budai lakásának kellemes kis kertjében telepedtünk le beszélgetni egy tea mellé a kissé hűvös augusztusi délutánon.
Dása 10 éve került Magyarországra Ukrajnából úgy, hogy egyetlen szót sem tudott magyarul. Többször nyaralt Budapesten az itt élő nagynénjénél, mindig elbűvölte a város, de nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy a család Kelet-Ukrajnából Budapestre költözik. Az első évben bejártam az iskolába, a 8. osztályba, de nem osztályoztak – meséli Dása – csak magyarul kellett volna megtanulnom. Az osztálytársaim nem szerettek és én sem őket, főleg káromkodni tanítottak, és a külön felfogadott magyar nyelvtanárral sem haladtunk előre. Aztán félévkor kiderült, hogy nem nagyon megy a magyar nyelv és úgy nézett ki, hogy visszamegyünk Ukrajnába. Persze ezt nem szerettem volna. És akkor jött a tánc. Már kint Ukrajnában is táncoltam, aztán véletlenül megláttam egy hirdetést és elmentem a Jókai Klubba. Az órák vasárnaponként voltak és ettől kezdve alig vártam a hétvégéket. Lassan eltelt a tanév, itt maradtunk, a következő évben pedig egy sokkal jobb osztályban fejeztem be az általános iskolát. És persze közben táncoltam.
Miközben Dása tizenévesen táncolt, versenyezni kezdett, Tomi már a legjobbak között haladt szépen előre, táncolt magyar bajnoki döntőben és ranglistaversenyen is volt döntős.
- Húsz éve táncolok – mondja Tomi – csepeli vagyok, ott kezdtem el táncolni Somkuti Annamáriánál és Mihály Jánosnál a Radnóti Művelődési Házban. Jó volt a közösség, szerettünk táncolni, jártunk a versenyekre. És persze a tánc mellett illemet is tanultunk, az órák utolsó percei általában erről szóltak. Négy éve van egy saját egyesületem, a Dance Express, amelynek itt van a fő bázisa a Radnótiban. Nagyon különleges érzés ott tanítani táncolni kicsiket és nagyokat, ahol egykoron én is kezdtem.
- Csepel azért nem arról nevezetes, hogy egy igazán gazdag környék lenne. Hogyan boldogultok, mennyien járnak hozzátok?
- Hosszú távra tervezünk, nem az anyagiak a legfontosabbak. Szeretnénk közösséget építeni, és úgy érzem, jó úton járunk - mondja Tomi. - Évről-évre többen jönnek hozzánk táncolni, úgy látom sikerül megtartani a gyerekeket, és szívesen jönnek vissza hozzánk. Valóban nagyon sokan nehéz körülmények között élnek, ezért próbáljuk úgy alakítani a dolgokat, hogy a pénz hiánya miatt ne kelljen senkinek abbahagyni a táncot. Volt már olyan is, hogy a régi nadrágomat, cipőmet adtam oda a táncosaimnak. Ha valaki nem tud jönni hozzánk akár anyagi, akár más okok miatt, mindig elmondjuk neki, hogy visszavárjuk. És elsősorban nem versenyzőket nevelünk, hanem szeretnénk minél több gyerekkel és persze felnőttel megszerettetni a táncot. Természetesen, ha valaki versenyezni szeretne, leülünk vele és megbeszéljük, hogy mivel jár mindez. De vannak már versenyzőink, akik szép eredményeket értek el.
- Ha már az előbb szóba került a cipő és a ruha, többször találkoztam már a Vorobchenko Design felirattal. Mesélj erről Dása!
- Amikor az első táncruhámat hazahoztam, nem volt egészen tökéletes, és az anyukám kiigazította. Aztán kicsit tanulmányozta a versenytáncos ruhákat, és azóta az én ruháimat mindig ő készíti. Varrt már más lányoknak is ruhát, de mindig a minőségre törekszik. Csak tökéletesen megvarrt ruhát ad ki a kezéből.
- Úgy érzem a minőség nem csak neki, hanem nektek is fontos a tanítás során.
- Természetesen a tánciskolában is arra törekszünk, hogy jól tanítsunk, sőt sok szalagavatót vállalunk minden évben, és volt már olyan, hogy vissza akartunk lépni a tanítástól, de aztán megbeszéltük az osztállyal és az osztályfőnökkel a gondokat és folytattuk a munkát. De szerencsére ez nem jellemző, általában jól megy a közös munka és jól sikerülnek a szalagtűzős táncok – veszi át a szót Tomi.
- Nehéz a mai tizenévesekkel?
- Nem könnyű, de azért mindig megoldjuk a helyzetet. Néha határozottsággal, egy-két mondattal helyre lehet tenni a legnagyobb hangadókat is.
- És kettőtök közül ki a főnök?
- Az elején, amikor elkezdtünk együtt dolgozni, akkor én meg sem mertem szólalni, amit Tomi mondott azt csináltam – veszi át a szót Dása. – Én B osztályos táncosként el sem mertem hinni, hogy a sonderes Gellai Tomi velem akar táncolni. Annyira nem, hogy egy hónapnyi közös munka után, azt mondtam, hogy én nem akarom folytatni.
- De aztán szerencsére sikerült rendbe tenni a dolgokat és ebben dr. Kisteleki Károly is segített, sokat köszönhetünk neki – mondja Tomi. – Sokat dolgoztunk a kettőnk közötti kommunikáción, amivel a magánéletben, magánemberként nem volt probléma, de a tánc közben voltak nehézségeink.
A beszélgetés közben egy kedves emlék is szóba került, kiderült, hogy tíz évvel ezelőtt készült az első közös kép Tomiról és Dásáról, az akkori magyar bajnokságon Dása akivel csak tudott közös képet készített, köztük Tomival is. És Dása biztosan nem gondolta, hogy néhány évvel később együtt fognak táncolni, de a dolgok néha apróságokon múlnak. Három éve mindketten táncpár nélkül voltak és együtt lementek az országos bajnokságra, hogy szétnézzenek, hátha lesz alkalmas párjelölt Békéscsabán. Nem igazán volt, habár Dása több fiúval is próbatáncolt abban az időben. Aztán Tomi egy este felhívta Dását, hogy van-e kedve lemenni a Keletihez egy kicsit táncolni és mivel aznap úgyis elmaradt Dásának egy próbája, így lement. Aztán még egy-két alkalommal táncoltak és akkor Tomi már eldöntötte, hogy Dása lesz a párja.
- Elég jól indult a közös pályafutásotok, aztán tavaly megtorpantatok.
- Hullámvölgybe kerültünk mentálisan és Dása térdével is problémák voltak, műteni kellett – mondja Tomi. – A műtét után időre volt szükség, amíg felépült, ezért is nem indultunk idén a bajnokságon. Azt azonban már tudtuk, hogy ettől az évtől profiként folytatjuk.
- Miért döntöttetek a profi pályafutás mellett?
- Az amatőr mezőnyben harc van az eredményekért, úgy gondoltuk, hogy a profik között jobban tudunk érvényesülni. Mi táncolni szeretünk, táncolva szeretnénk versenyezni, nem vagdalkozni, hadakozni a parketten.
- Két versenyhelyszínen (San Marino és Stuttgart) négy versennyel a hátatok mögött ezt most hogy látjátok?
- Küzdeni kell a profik között is, de nem annyira harciasak a párok, mint az amatőrben, inkább a tánc van előtérben.
- Hogyan éltétek meg a German Opent?
- Nekem korábbról rossz emlékeim voltak a German Openről – mondja Tomi -, de az idén nagyon jól éreztem magam. Jól is táncoltunk, abszolút pozitívak az érzéseim.
- Én nem voltam még a stuttgarti versenyen, így nem volt összehasonlítási alapom, de tényleg nagyon jó volt kint lenni. Hatalmas verseny, minden csak a táncról szól, a németek nagyon precízek, minden jól meg van szervezve – fűzi hozzá Dása.
- Milyen terveitek vannak a következő időszakra?
- Ősszel több versenyünk is lesz, szeretnénk a világranglistán minél előrébb kerülni, megyünk például a hétvégén Pozsonyba, de nagyon készülünk, hogy jól szerepeljünk Ostravában, ahol a profiknak Latin kűr világbajnokságot rendeznek.
Ha azt a harmóniát a parkettre is adaptálni tudják, ami köztük van, ami körbe lengi őket, akkor jó eredményeket érhetnek el a jövőben a versenyeken. Mert a parketten kívül – amikor nem ők versenyeznek - már sok szép eredményt tudnak felmutatni és az idő múlásával ez a sor csak gyarapodhat.
(A fotókat a páros bocsátotta rendelkezésünkre.)